FEHÉRGYARMAT

Önéletrajz 2. rész   

Az utcában nekünk lett először televíziónk. Estére mindig kicsi lett a szoba, annyi szomszéd jött vendégségbe nézni a műsort. Nekem a Mazsola meg a Tádé jelentette az élményt, s fel nem foghattam, mit szeretnek a felnőttek a híradón. A hétfői napot nem kedveltem, mert akkor adásszünet volt.

   De eljött az idő, amikor be kellet ülnöm az iskolapadba. Nem volt egyszerű egy olyan gyereknek, aki addig nem volt zárt közösségben, én ugyanis nem jártam óvodába. Sok időbe és sok nyaklevesbe került, míg megtanultam elfogadni az iskola törvényeit. Ugyanakkor tetszett, hogy napról napra egyre több betűt és számot ismerek. Abban az időben a mi falunkban az első és a harmadik osztály egy teremben tanult egyszerre, szombaton is jártunk iskolába, de mi alsósok mindig délután, mert kevés volt a tanterem. Én irigykedve figyeltem a nagyobbakat, milyen folyékonyan olvasnak, mennyi mindent tudnak. Teljesen magával ragadott az új ismeretek iránti kíváncsiság. Az első tanév végén büszkén vettem át az igazgató bácsitól a jutalomkönyvet az évzárón a kitűnő bizonyítványomért. Akkora lendületet adott ez nekem, hogy mind a nyolc évben megismételtem ezt a teljesítményt.

   1970-ben megszületett Lajos öcsém, akinek akkor, utólag bevallhatom, nem nagyon örültem, hiszen addig én voltam a legkisebb, én voltam a kedvenc.

   Amint lehetett, beléptem a kisdobosok közé, büszkén viseltem a kék nyakkendőt, és tanultam a kisdobosok hat pontját, s nagyon vártam, hogy úttörő lehessek. Szerettem a számtant, de a kedvencem a testnevelés volt. Fociztunk, röplabdáztunk, asztaliteniszeztünk, sakkoztunk, versenyekre jártunk. Hatodik osztályos koromban a jó eredményeimnek köszönhetően egy hónapig Zánkán tanulhattam hozzám hasonló, de számomra ismeretlen gyerekek körében. Először szakadtam el ilyen hosszú időre a szülői háztól, és ezt nagyon nehezen éltem meg. Megváltásként éltem át, mikor újra Kóródon lehettem. Pillanatok alatt elrepült a nyolc esztendő, s a ballagás után bankettet követően bizony szomorúan köszöntünk el egymástól.

    Az egyik szemem sírt, a másik nevetett, mikor megtudtam, hogy felvettek a nyíregyházi Kossuth Lajos Szakközépiskolába. Örültem, hiszen tanulhattam tovább, ugyanakkor kétségbe voltam esve, hiszen a zánkai egy hónap ugyancsak megviselt, most meg négy évig egyedül a nagyvárosban. Természetesen autószerelő szakon tanultam tovább, mely a gyerekkori traktoros élményekhez volt köthető. Apám tanácsára választottam a szakközépiskolát, hiszen az érettségit és szakmát is adott egyszerre. Kollégiumban laktam, de nehéz volt megszokni, hogy húszan lakunk egyetlen szobában. Szigorú időbeosztás szerint éltünk, és az idősebb diákok tudtunkra is adták, ki az úr a házban. Akkoriban azt sem tudtuk, mikor juthatunk haza, mert azt ki kellett érdemelni. Én, az egyszerű kis falusi gyerek, komplexusokkal, itt a nagyvárosban, egyedül. Többször megfordult a fejemben, hogy otthagyom az egészet, és közelebb keresek iskolát, mint azt többen is tették diáktársaim közül. Mégsem így történt. Kibírtam a nehéz időszakot, aztán ment minden, mint a karikacsapás. Megszoktam az új helyet, az új arcokat. Könnyebben ment a tanulás is, és folytathattam a sportolást. Legnagyobb sikerünk a középiskolások országos focibajnokságának második helye volt. Majd beléptem a KISZ-be, és újabb lehetőségek nyíltak meg előttem. Lehetőséget kaptunk klubdélutánok szervezésére, nyáron építőtáborokba mehettünk, az osztálykirándulások során pedig megismerhettük hazánk szép tájait. Az külön öröm volt, hogy közben bevezették az ötnapos munkahetet.

   Mivel autószerelő szakra jártunk, lehetőségünk nyílt kedvezményes és korengedményes jogosítvány megszerzésére. Ekkor szereztem meg a hivatásos A, B és C kategóriás jogosítványomat. Micsoda boldogság volt 1989. december elsején Nyíregyházáról motorral hazajönni Kóródra. Majd megfagytam, de motoroztam. Elérkezett az érettségi és a szakvizsga ideje. Sikerrel vettem az akadályt, s mivel megszerettem Nyíregyházát, és vonzott a Mezőgazdasági Főiskolán folyó gépészmérnök képzés, ide adtam be a felvételi kérelmemet.

   Életem legnagyszerűbb három éve következett. Felvettek, és sikeresen hagytam magam mögött sorra a féléveket. Szembetűnő volt, hogy a nem szakirányú iskolákból jött évfolyamtársaimnak milyen komoly problémát jelent a műszaki rajz és a műszaki tárgyak elsajátítása, én viszont könnyen vettem ezeket az akadályokat, hála a középiskolában szerzett alapoknak.

   A főiskolás évek alatt házasságot kötöttem, majd megszületett első lánygyermekem. 1983 nyarán megszereztem a mezőgazdasági gépészmérnöki diplomámat. A főiskolás évek alatt a Tiszakóródi „Béke” Mg Tsz ösztöndíjasa voltam, ezért természetesen ott álltam munkába. Feleségem pedagógus volt, és a helyi általános iskolában kezdett tanítani. Az ő révén szolgálati lakást is kaptunk, bár nem Kóródon, hanem a szomszédban, Csécsén. Gyakornokként vettek fel, 4160.- Ft-os bérért. Sohasem felejtem el azt az érzést, amikor az első fizetésemet megkaptam. Igazán ekkor éreztem először, hogy most egy új korszaka kezdődött el az életemnek. Három hónap múlva kineveztek műhelyvezetőnek, majd rövid idővel később gépészeti ágazatvezetőnek. Mindent elkövettem, hogy a szövetkezet gépparkját felújítsuk, mert e nélkül nem lehetett eredményes munkát végezni. A munka mellett nem lettem hűtlen a sporthoz sem: ha kellett, fociztam, ha úgy fordult, akkor a röplabdát ütöttem.

   1984 nyarán behívtak katonának, így – a változatosság kedvéért -  ismét Nyíregyházára kerültem, a Damjanich Laktanya híradós zászlóaljához gépkocsivezetői beosztásba. A kiképzést követően a század írnoka lettem, s ebben a beosztásban töltöttem le másfél éves szolgálati időmet. Sok barátot szereztem a katonaévek alatt, ám a család nehéz anyagi helyzete miatt nagyon vártam már a leszerelést. Hadnagyi rendfokozatban mondtam búcsút a hadseregnek.

    Nem okozott gondot visszaállni a munkába. A szakmámat jól megtanultam és szerettem is, ez megkönnyítette a dolgomat. Már abban az időben igyekeztem növelni az egyéni érdekeltséget, hiszen azt tapasztaltam, hogy sok helyen bizony pazarlóan bántunk a közössel, a közös vagyonnal. Mindig is szerettem tisztában lenni azzal, mit lehet megkövetelni a munkásaimtól, ezért gyakran lehetett látni a traktorok ülésén, kombájnolás közben, vagy éppen a rakodógépen. A gépjavító műhelyben sem volt idegen kezemben a villáskulcs. Kidolgoztam itt az órabéres javítási rendszert felváltó teljesítménybéres javítás feltételrendszerét. Ezzel együtt a gépüzemeltetés területén is bevezetésre került a költségtérítéses rendszer, ami érdekeltté tette a dolgozókat a rájuk bízott eszközök takarékos s kíméletes használatában.

   A munkám visszhangját jelentette, hogy megkeresett a Milotai „Új Élet” Mgtsz elnöke, s olyan munkaajánlatot tett, ami szakmai előrelépést jelentett számomra, ezért nem tudtam nemet mondani neki. Az új munkahelyemen főágazat-vezetőként dolgoztam, s nagyon jól tudtam kamatoztatni korábbi ismereteimet. Közben megszületett második gyermekünk. Örömömet beárnyékolta édesanyám rövidesen bekövetkező halála.

   Ekkoriban vásároltunk Tiszacsécsén telket, és hozzáfogtunk saját otthonunk felépítéséhez. Édesapám és én jócskán kivettük részünket a kétkezi munkából, míg felépült a ház. Az építkezést még be se fejeztük, megszületett harmadik gyermekünk. Ismét kislánnyal gyarapodott a család