FEHÉRGYARMAT

Önéletrajz I. rész

 

Naponta azt az országutat járom, amerre hajdan Papp Mihály kereste a boldogságot. Vajon a mai szatmári embernek mennyi esélye van a boldogság elérésére? S nekem van-e esélyem, hogy segítsek szűkebb szülőföldem népének a boldogság megtalálásában? A sors most olyan feladat elé állított, hogy el kell gondolkozzam ezen. Az MSZP illetékesei úgy gondolták, nekem adnak esélyt a fehérgyarmati-csengeri választókerületben az országgyűlési képviselői mandátum megszerzésére.

 

   Nem csekély feladat! Percről perce érzem, hogy egyre nagyobb súllyal nehezedik a vállamra!

 

   Az András nevet kaptam ajándékba 1961 Mikulás napjára, amikor megkereszteltek a tiszakóródi református templomban. Apám Endre volt, a nagyapámat is így hívták, hadd legyen hát egy kis változás a családi névadásban! Aztán Endre vagy András, egyre megy, így is, úgy is Bandi, habár édesanyám inkább Andrisnak szólított. Valahogy így lettem végül Hopka úr, ahogy mostanában egyre többen titulálnak, pedig a szülőfalumban, ahol gyakran megfordulok, vagy Csécsén, ahová a sorsom irányított, a legritkább esetben szólítanak így.

 

   Amikor második gyerekként megérkeztem a családba, faluhelyen az volt természetes, hogy három generáció élt közös háztartásban. Nagyapám, a derék kerékgyártó mester a helyi termelőszövetkezetben dolgozott, édesapám ugyanott volt traktoros. Ő korábban nehézbúvárként dolgozott, az Erzsébet híd újjáépítésében is részt vett. Ekkoriban ismerkedett meg édesanyámmal, Kuncz Margittal, aki a Bács-Kiskun megyei Hartáról indult szerencsét próbálni a fővárosba. Szakácsként dolgozott, mikor megismerkedett apámmal. Házasságukat követően még Budapesten született Katalin nővérem, majd ezt követően a háromtagú család hazaköltözött Kóródra. Én 1961. december 2-án születtem.

 

   Édes gyerekkor! Millió élmény kapcsol hozzá. A legjobban nagyapám asztalosműhelyében szerettem játszani. Ahogy nőttem, megtanultam használni a kétnyelű kést, a gyalut, a keretes- és keresztvágó fűrészt, a vésűt, ahogy az öreg nevezte. Kedvencem a faeszterga volt, egyszer ki is kaptam miatta. Itt tanultam meg, mi a subler, a surc, a klórni, a plenkács. És életemben nem ettem olyan finom sült szalonnát, mint a műhelyben, ahol egy hordóból készült kályha tüze fölé tartottuk a nyársat. Csodálatos volt, ahogy a fából elkészült a szekérkerék, a szekér, a gyalogszán, és mind-mind csupán kézi erővel.

 

   Apám a földeken dolgozott, ebédelni nem járt haza, én vittem az ételt utána. Amíg ő evett, felmásztam a traktorra, és csaptam egy kört. Ennél nagyobb öröm nem érhetett. Hamar megtanultam a sebességváltó használatát, a kormányzást. Akkoriban traktoros akartam lenni mindenáron.

 

    Persze átéltem én is a gyermekkor többi örömét. Az utcánkban bandát szerveztünk, és a kubikban (így nevezték azt a gödröt, amelyből a töltésre hordták a földet) játszottunk háborúst. Kedvenc helyeim közé tartozott a Kis Tisza és a vályogvető gödör, ahol rengeteg aranykárásznak keserítettem meg az életét. Komoly felszerelésem volt: gondosan kiválasztott bocfa (azaz bodzafa) volt a botom, rajta jó vastag zsinór, és a végén a horog, vagy ha nem volt, megtette egy meghajlított gombostű is. Paprikáskenyér volt a csali. Imádtam a horgászatot. Nem aludtam, mikor egy rossz orsót kaptam ajándékba. Hogy fogom én ezt kijavítani, váltig ez járt az eszemben.

    A foci volt a másik kedvenc időtöltésem. A többiekkel együtt a szövetkezet udvarán rúgtam a gumilabdát. Nem sokáig bírta szegény játékszer a gyűrődést, pláne ha szomszéd Náci bácsi vasvillájának hegye is beleszúródott.